„Szabad hibázni” — interjú Bánki Róbert főszerkesztővel
A repuloiskola.hu nem klasszikus képzési oldalnak indult, hanem közösségnek. Hogy pontosan milyennek, arról Bánki Róbert főszerkesztőt, EASA PPL FI(A) oktatót kérdeztük — repülésről, bizalomról, és arról, miért nem a hibátlan pilóta az ideál.
Mi indított arra, hogy EASA PPL FI(A)-ként létrehozd a repuloiskola.hu-t, és milyen hiányt szerettél volna betölteni vele a magyar PPL-képzés világában?
Szeretnék egy igazi közösséget építeni repülős emberek körében. Látok rengeteg okos, ügyes, tehetséges pilótát, de nem látok igazi közösségeket. Látok klubokat, repülőiskolákat, de ezeket nem látom igazi közösségként működni. Szeretném kihasználni a közösségépítésből fakadó előnyöket, túrákat szeretnék szervezni, szakmai rendezvényeket, és valójában leginkább szeretnék egy olyan repülős közösséget felépíteni, ahol én is, mások is otthon érezhetik magukat kedvenc hobbijuk gyakorlása közben.
Ez nem egyszerűen egy képzési oldal, hanem egyfajta „repülős otthon” gondolata — és nem a repülőiskolák vagy klubok ellenében fogalmazol, hanem mintha egy hiányzó réteget keresnél: az emberi, kapcsolati teret a repülés körül. Mitől válik szerinted egy repülős társaság igazi közösséggé? Mi az, amitől valaki nem csak „oda jár repülni”, hanem azt érzi: ide tartozom?
Nagyon fontos kérdés. Szoktam gyakran idézni a Tonhalcsaták c. sorozatot, talán a National Geographic csatornán adták. Tonhalhalászok egymás versenytársaiként harcolnak a megélhetésért, de amikor valamelyikük bajba kerül, mindenki megmozdul és segít. Ezt nem látom sajnos ma a magyar kisgépes repülésben. Látok sok mindent: harcokat, küzdelmeket, nem is nagyon szeretnék ebbe belemenni. Amit nem nagyon látok, az az együttműködésnek az a formája, amikor nem csak azt figyelem, hogy én mit kapok, vagy azt, hogy tőlem mit vesznek el, hanem azt nézem, hogy mit tudok adni másoknak. És akkor talán mások is adnak, és kialakul egy olyan közeg, ahol kicsit elengedhetjük magunkat, megbízhatunk egymásban, nem elveszünk, hanem adunk egymásnak — és mindez egy sokkal jobb hangulatú, biztonságosabb közösségi és repülési élményt eredményezhet.
A repülésben a bizalom nem csak hangulati kérdés, hanem közvetlenül kapcsolódik a biztonsághoz is. Ha ezt a „nem elveszünk egymástól, hanem adunk egymásnak” szemléletet át akarod ültetni a gyakorlatba, milyen helyzetekben szeretnéd először megmutatni? Túrákban, közös repüléstervezésben, mentorálásban, szakmai esteken — vagy abban, ahogy a pilóták egymás hibáiról beszélnek?
Praktikus szempontból ezek, igen: túrák, szakmai beszélgetések, képzések, termékbemutatók, stb. Mentális szempontból a legfontosabb az lenne, hogy merjünk beszélni a saját hibáinkról. Tudjuk, hogy minden pilóta hibátlanul tud repülni, mindenki tökéletes, de mégis előfordulhat, hogy valaki hibázik. Sőt, én azt mondanám, hogy nem fordulhat elő olyan, hogy egy pilóta soha nem hibázik. Azt szoktam mondani a növendékeimnek, hogy mi nem azt oktatjuk, hogy hogyan kerülheted el a hibákat, mert senki nem kerülheti el tökéletesen a hibákat — sokkal fontosabb ennél az, hogy a hibáinkat ki tudjuk javítani. És a hibák kijavításához vezető első lépés a hiba beismerése. Egy olyan közösséget szeretnék építeni, ahol el merjük mondani a hibáinkat, merünk nem tökéletesek lenni, merünk tanulni egymás és a saját hibáinkból, és merjük megmosolyogni azokat, akik tökéletesnek érzik magukat.
Ez egy fontos oktatói filozófia: nem a hibátlan pilóta ideálját erősíted, hanem azt, hogy a jó pilóta felismeri, vállalja és korrigálja a hibát. Ahhoz viszont, hogy valaki beszélni merjen a saját hibáiról, olyan közeg kell, ahol nem megszégyenítés következik, hanem tanulás. FI(A)-ként hogyan próbálod ezt átadni a növendékeidnek? Van visszatérő mondatod vagy módszered, amivel segítesz megtanulni: a hiba nem karakterhiba, hanem feldolgozandó információ?
Igen. Amikor egy növendékem bosszankodik egy általa elkövetett hibán, akkor azt szoktam mondani, hogy én örülök annak, hogy hibázott, mert ha hibátlanul repülne, akkor én éhen halnék. Rengetegszer el szoktam mondani, hogy szabad hibázni, mert rengetegszer láttam már, hogy egy kisebb, jelentéktelen hiba felismerése után a növendék teljesen lefagyott. Aztán a lefagyásból következhetnek komolyabb problémák, amik nem következnének be, ha a kisebb hibákat lazán tudnánk kezelni. Szóval hibázni szabad, mindenki hibázik. Van, aki beismeri — ők tartozhatnak közénk; van, aki nem — azt sajnáljuk.
A „ha hibátlanul repülnél, én éhen halnék” egyszerre oldja a feszültséget és helyére teszi a tanulási helyzetet. Jól mutatja, hogy a veszély sokszor nem maga az első hiba, hanem az, amikor a pilóta érzelmileg beleragad: szégyelli, tagadja, vagy lefagy tőle. Eszerint a közösség belépője nem az, hogy valaki mennyire tapasztalt vagy „menő” pilóta, hanem hogy képes-e tanuló üzemmódban maradni. Milyen embereket szeretnél magad körül látni — és kiknek talán nem ez lesz a megfelelő közeg?
Jól érted. Alapfeltétel lesz a közösséghez tartozáshoz, hogy csak olyanokat látunk szívesen, akik már hibáztak. Ez nem azt jelenti, hogy mi rossz pilóták közösségét építjük, hanem azt, hogy őszinte, fejlődésre vágyó pilóták közösségét szeretnénk építeni.
„Csak olyanokat látunk szívesen, akik már hibáztak” — elsőre mosolyt csal az arcra, aztán kiderül, komoly tartalom van mögötte: őszinteség, önreflexió, fejlődni akarás. Mit szeretnél, hogyan érezze magát az a PPL-pilóta, aki először találkozik a repuloiskola.hu-val vagy először jön el egy közösségi eseményre?
Szeretném, ha az első találkozáskor egyértelmű lenne, hogy itt nem alattvalókat, alkalmazottakat, beosztottakat keresünk, hanem egyenrangú, esendő embereket szeretnénk látni a soraink között. Talán sokan felszabadulás-élményt élnek majd át ezt hallván.
Ha magadra ismertél — ha te is hibáztál már, és tanultál is belőle —, itt a helyed. Nézz körül a Közösség rovatban, oszd meg a saját történeted a Repülésbiztonság rovatban, vagy csatlakozz a Facebook-csoportunkhoz.