Egy diák szemszögéből
Néhány hónappal ezelőtt még az is elképzelhetetlennek tűnt, hogy egyszer egy Cessnában ülve én irányítsam a gépet. Nem azért, mert féltem tőle, hanem mert eszembe sem jutott, hogy ez valaha az életem része lehet.
Gyerekként lenyűgözött a repülés. Annyira távolinak és különlegesnek tűnt ez a világ, hogy fel sem merült bennem: egyszer akár én is megtanulhatok repülni.
Majd mégis komolyan kezdtem venni ezt a régi érdeklődést.
Az elméleti képzést eredetileg magyarul szerettem volna elvégezni. A repülés önmagában is rengeteg új fogalmat tartalmaz, az angol szaknyelv pedig újabb nehézségnek tűnt. Végül mégis angol nyelvű tananyaggal kezdtem tanulni. Mára egyre inkább látom ennek az előnyét: a nemzetközi repülés közös nyelve az angol, így a fogalmakat rögtön azon a nyelven tanulom meg, amelyen később is használnom kell őket.
Amikor az első gyakorlati órán az oktatómmal sétáltunk a repülőgép felé, olyan érzés volt, mintha egy kisgyereket vittek volna be egy csokigyárba. Bár korábban is jártam már repülőtéren – ezen, a Budaörsin is többször –, most mégis minden más volt. Az illat, a motorok hangja, a sorban álló kisgépek látványa hirtelen nem díszlet lett, hanem annak a világnak a része, amelybe éppen beléptem.
A gyakorlati képzésen egy módosított Cessna 172M-mel repülünk. Dízelmotor, FADEC rendszer, csinos külső. Gyorsan bele lehet szeretni.
Körbejártuk a repülőgépet. Átvettük, mit kell ellenőrizni és miért, majd beültünk. Headset, rádió, cheklist, egy csomó kütyü, majd felszállás és végül a visszaérkezés. Hatvan perc alatt többször is váltották egymást bennem az érzések. Egyik pillanatban azt gondoltam, hogy ez életem legjobb döntése, a következőben pedig azon kaptam magam, hogy fogalmam sincs, hogyan fogom ezt valaha megtanulni.
Amikor az oktatóm először átadta a kormányt, néhány másodperc alatt világossá vált, hogy ez már nem sétarepülés. Sétarepülés közben az ember többnyire nézelődik és rábízza magát a pilótára. Előfordulhat, hogy rövid időre megfoghatja a kormányt, de közben pontosan tudja, valójában nem ő repüli a gépet. Most viszont egy olyan oktató mellé ültem be, akiben teljes mértékig bíztam és tudtam, hogy ő repülni tanít, hogy nála a horizontfigyelés egy instrukció és nem egy turistalátványosság.
Az első repülési órán már a forduló is feladat volt. Az első húszfokos bedöntésnél értettem meg igazán, hogy a repülőgép nem magától fordul. Attól fordul, amit én csinálok.
Lassan róttuk az óriási átmérőjű köröket, miközben próbáltam figyelni számos, számomra új dologra. Rengeteget hibáztam. Az oktató minden feladatot elmagyarázott, repülés közben pedig folyamatosan instruált. Mégis meglepően nehéz volt összehangolni mindazt, amit fejben már értettem.
A két, talán legnagyobb nehézség, a kéz - láb koordináció és hogy végig feszült voltam. Ez maradt a következő és az azt követő órán is. Pedig mennyire egyszerűen hangzik.
A repülés végére az is meglepett, mennyire elfáradtam. Korábban nem gondoltam volna, hogy egyetlen óra ennyi figyelmet és összpontosítást igényel. Nemcsak a technikai feladatok tartogattak azonban meglepetéseket. Alacsonyra nőttem, ezért ülésmagasító párnára van szükségem. A pilótává válásról korábban sokféle elképzelésem volt, de a párna egyikben sem szerepelt.
A Cessna gyorsan megmutatta, hogy repülni sokkal összetettebb feladat, mint amilyennek a földről látszik. A pilótafülkében a szabadság mellé rögtön megérkezik a felelősség is. Talán éppen ettől válik valódivá az egész.
Az első lecke számomra ez volt: a repülés nem akkor kezdődik, amikor a kerekek elemelkednek a földtől, hanem amikor eldöntöd, hogy hajlandó vagy elindulni az úton, megtanulni mindazt, ami ahhoz kell, hogy biztonságosan vissza is érkezz."
K. Andrea
Egy diák szemszögéből — sorozat
-
- rész: Egy diák szemszögéből (ez az írás)